Framus gitárok - by Szekeres Zolika

Sziasztok!

Szekeres Zoltán vagyok, röviden bemutatkoznék, zenei tanulmányaimat a kőbányai suliban végeztem, számos hazai ismert és kevésbé ismert zenekarban dolgozom, ezek közül kettőt emelnék ki, a P-Box zenekart, és a White Zooloo Band-et!

Két Framus gitárról fogok mesélni. Egy Diablo-ról és egy Renegade-ról. Első körben a két gitár közös tulajdonságait/szolgáltatásait taglalnám, utána külön-külön, a fajta specifikusságokról fogok írni.

Az első, és legfontosabb: mindkettő Framus.

Na, viccet félre. Két oldalon elhelyezkedő kulcsok, takarólap a nyakmerevítő pálca végénél, satus kulcsok, 43 mm széles felső nyereg/szemöldök/kinek hogy tetszik, 12” rádiusz, 22 bund, 2+2 csavaros rögzítés (vagy nevezzük becsavarozott nyaknak), Seymour Duncan hangszedők, univerzális heveder akasztók, pattintós szerelő ablak fedél.

Sehol máshol, csak a Framus-nál láttam becsavarozott nyakat. A test a nyakzsebnél úgy van kialakítva, hogy az önmagával nem bíró gitáros vígan és kényelmesen tudjon játszani a felsőbb regisztereknél is, ami jó. De ugye az ilyen kényelmi megoldásoknál mindig agyalás, hogy akkor a nyakat rögzítő csavarok hogyan legyenek elhelyezve. Framus-ék azt találták ki, hogy hátul két csavar fogja a nyakat. A nyak fája benyúlik a testbe, ahol a nyaki hangszedő alatt még két csavar fogja, a nyakzseb ergo rövidebb,  könnyebb hozzáférés a felső bundokhoz. Okos.  

A 12” rádiuszt nagyon nem kell magyarázni. Optimális megoldás mind a régimódi mind a modern gitárosoknak. Lehet rángatni kényelmesen a húrokat anélkül, hogy hozzáérne nyújtásnál egy másik bundhoz, és zörögni kezdeni, ezáltal a húrnyomást is lejjebb lehet engedni, ebből fakadóan lehet viháncolni nagy sebességű futamokkal. És ugye az oldschool gitárosnak se túl sportos, lapos a fogólap.

Az elektronikához könnyen hozzá lehet férni, ott van hátul a szerelő ablak. Ilyen megoldással még nem találkoztam, a takaró lapja nem csavarral rögzített, hanem patentos. Azaz: a Framus (és nyilván a Warwick) hangszereken az a megoldás, hogy az üreg szélére egy műanyag keretet csavaroztak fel, amibe a takarólapot be lehet pattintani. Nem kell csavarral bíbelődni, ha akármi dolgunk akad az elektronikával. Pikkpakk hozzá lehet férni. Egyetlen egy hátránya: visszarakásnál biztosra kell menni, hogy rendesen a helyére lett pattintva, máskülönben le fog esni. Aztán vagy elhagyjuk, vagy a kutya szalad el vele, vagy csak le kell hajolni érte, mindegy, a hangszer ne essen szét. Ettől függetlenül praktikus megoldás, azt a másfél másodpercet igazán nem nagy áldozat az ellenőrzésre rászánni.

A hevedertartó gombok univerzálisak, azaz Warwick-Framus rendszerű hevederzáras, illetve hagyományos akasztós megoldásra egyaránt jók. Másik okos megoldás, heveder: nincs az a kilazulós macera, hogy a gomb egyenes alja nem fekszik fel egyenletesen a gitár oldalának íves felületére, a kettő közé gumitalpat raktak. Valamint univerzális gombok, azaz a Warwick-Framus rendszerű heveder záras és hagyományos ráaggatós módon használhatók.

A fejnél, egészen pontosan a nyakmerevítő pálca végénél található egy pici takarólap, amin a cég logója látható. Általános megoldás sok cégnél. Ezt a lapot egy, azaz kettőnél eggyel kevesebb darab csavarral rögzítették.

Van még egy olyan a Framus gitárokon, amit sokan szakállnak hívnak. Vagyis a nyak és a fej találkozásánál, hátul, meg van vastagítva a nyak, ilyen izével…szakállal. (lásd kép) Manapság ritkán találkozni ezzel a megoldással. Azért jó dolog ez a szakáll, mert egyrészt valamivel ellenállóbb harcossá teszi gitárunkat a fejtörés elleni háborúban, másrészt a hangnak is jó, mert egy stratégiai ponton több fa van a gitárban. Ez olyan, minthogy valakinek erősebb ízületei vannak. Ez persze elvi síkon igaz legfeljebb, hiszen még nem hallottam olyan tesztekről, ahol a szakállas és nem szakállas gitárnyakakat tördeltek, hogy melyik az ellenállóbb. Olyan tesztről sem hallottam, hogy na akkor most jobban vonul ott a hang, vagy sem, ha szakállas a gitár. De ha kiderülne, hogy ezek tényleg jók, akkor igazam volt.

A Warwick basszusgitárokban sűrűn látni MEC elektronikát. A Framus sem akart messzire menni, a potméterek MEC gyártmányúak.

Eddig ugye a márka specifikus megoldásokat elemeztük, jöhet a két gitár külön-külön.

Először a Diablo.

Kőris test, piros festés, olajjal kezelt felület, semmi lakkozás. Egyrészt a naturális megoldás kedvelőinek tetszeni szokott ez a megoldás, másrészt van aki hiszi, hogy a minél kevesebb, vagy akár zéró lakkozás jót tesz a hangnak, mert kevésbé fogja meg a test rezgéseit. Framus-Wilkinson (lebegő) húrláb, Seymour Duncan Hot Ralis a nyaknál, SS1 középen, és egy JB, azaz SH-4 hátul, mindehhez 5 állású kapcsoló, egy hangerő és egy hangszín poti. Ja, és fehér gyöngyház mintájú műanyag kopólap. A nyak ovangkol fából készült, rózsafa fogólappal. Kellemes, sportos nyak, satus kulcsok. Ez az alaphelyzet. A gitár kényelmes, erről igazán nem is írnék többet, mert ez tényleg ízlés kérdése, hogy kinek mi a kényelmes. Összességében a gitáron való játszás élvezeti értéke rendben van. Hangilag mi történik: a cégnek saját erdője van, és egy dög nagy spejze, ahol a fák száradnak. Tehát nagyon jó anyagból van a gitár, mint említettem, és az akusztikus hangja is kecsegtető volt. A Carl Verheyen féle B-string, azaz H-húr teszten sikeresen átment. Ez annyit jelent, hogy a gitárt, mondjuk falra akasztom, a lényeg, hogy a nyakánál fogva lógjon. Megpengetem az üres H húrt, és megérintem a gitártest alját, és az ekkor érezhető rezgés intenzitása alapján el lehet dönteni, hogy a gitárt ott hagyom a helyén, vagy pedig érdekes a dolog, leveszem, és bedugom az erősítőbe.

Az 5állású kapcsoló nagyon okos! Aki már játszott telecasteren, és mondjuk stratocaster fazon gitárja van, szokta hiányolni a nyak+híd hangszedő állást. Egyre gyakrabban találkozni azzal a megoldással, hogy az 5állású kapcsoló lehetőségei a következők: 

- nyak 

- nyak/közép

- nyak+híd

- közép+híd

- híd

A két világ (strat & tele) szerencsés találkozása. Viszont aki szereti a középső hangszedőt használni, annak vagy hagyományos kapcsolás kell, vagy egy extra mini kapcsoló. Mert, kedves gitáros olvasók, akár hiszik, akár nem, számos ismert és jó gitár szereti a középső hangszedő hangját önmagában, Clapton, Walter Trout, Richie Kotzen, Carl Verheyen, Coco Montoya. Ja, és Hendrix felvételeken is hallani.

A hangerő szabályzó egy push-pull poti, ami jelen esetben annyit tesz, hogy kihúzva a potit a dupla hangszedők feleződnek. Ez jó annak, aki szereti a felezett humbucker hang adta lehetőségeket. A hangszín potinál a kondi értéke…nos. Félig letekerve jó a hang, tisztán és torz hangszínen egyaránt használható, sőt, jó hangot kapunk, viszont letekerve butácska. Szóval teljesen letekert állapothoz más értékű kondikat kipróbálnék. Viszont! Ha valaki szereti Rory Gallagher-t, vagy Roy Buchanen-t, és az általuk is képviselt on-board wah effektet, az szeretni fogja a hangszín potit, pont jól nyúlik-mállik a hang játék közben tekergetve. Ha már kondenzátor, a hangerő potinál szokták használni még, ha valaki sokat kézi gázozik a hangerő potival is, hiszen letekert állapotban megmaradnak a magas frekik, nem butul le a hang. Bár van, aki meg kifejezetten így szereti. Szóval ide még kellhet egy kondi, ha valaki szokott gitárral hegedülni, vagy gitár hangerő potival csinál tiszta hangot a torzból. A JB nagyon jó, kerek érthető, igazi rock hang, lehet vele keménykedni, szólisztikus játéknál nagyon jól húz. A középső hangszedő is teljesen jól működik, így a köztes állások is. A nyaknál található Hot Rails hangszedővel annyira nem tudtam megbarátkozni, hogy egy teljesen mezei single-coil hangszedőre kicseréltem, és lám, megjött a hang. Az az igazi döngő kőris hang egy fain nyaki single-coil szedővel, az élmény felülmúlhatatlan. És aki azt mondja, hogy a rózsafa fogólap nem jó a kőris testű gitárhoz, az még nem fogott olyan kőris gitárt, ahol jól működik ez a konstrukció. Itt jól szól. Volt szerencsém ezzel a gitárral két felvételt is készíteni stúdióban, bár még a Hot Rails-el a nyaknál. Az egyik egy élő stúdió felvétel, azaz a basszusgitárral és a dobbal egyszerre vettünk fel két dalt. Mesa Dual Recto tiszta csatorna, Carl Martin Plexitone.

Tessék elmenni meghallgatni az új rockoperát, melynek címe „Mátyás, az igazságos”. Ott vonalból a Plexitone-al játszottam. Persze piros Marshall szimulációval. Mindkét esetben jól szólt az összes tiszta és torz hang, definiált, érhető volt minden hang. Volt eleje, teste, közepe, szép lecsengése. A köztes állásoknak köszönhetően volt csingi-lingi gazdagon, és torzítva a JB mindent vitt. Sőt, a köztes hangszedő állások crunch hangszínnél is igen piszok jól megállták a helyüket. Nagyon jó ez a gitár, tényleg. De a Hot Rails hozta a jól megszokott steril, karaktertől mentes hangot. Végül csak nem bírtam ki, hogy ne cseréljem ki, és milyen jól tettem. Igazából picit bánom, hogy nem tettem meg ezt a lépést a felvételek előtt, de most már oly mindegy. Mint már említettem pár sorral följebb, végre érthető hangon szólt a gitár a nyaki hangszedő állásban is, a köztes állások életre keltek. A nyak ugye ovangkol fából van, rózsafa fogólappal. Igazából semmihez se tudnám hasonlítani az ovangkol hangját. Nem mondanám, hogy gyökeresen más, mint akármelyik más fából készült nyak, bár nyilván sűrűbb, melegebb tónusú hang, mint a jávor, de közel sem annyira, mint a mahagóni. Ettől függetlenül nem tudnám megmondani felvételek alapján, hogy húúú ez most az ovangkol nyak! Bár a kőris test jellegzetes kopogós, száraz hangja egyértelmű.  Nem feltétlenül mérvadó az én véleményem, mert én úgy vagyok ezzel, hogyha a fa jó minőségű, száraz, akkor úgyis jól fog szólni a gitár.

Van kettő, a gitár külsejével kapcsolatos dolog, amivel sehogy nem tudok megbarátkozni. Az egyik a koptatólap. Azért szép egy gitár, mert minden íve rokonságban van egymással. Ehhez képest ráraktak a Diablo Pro-ra egy olyan lapot, aminek a teteje meg az alja tök egyenes, tehát még egy picit se követi a gitártest ívét. Egy-két misét még megért volna ez a szerelék a tervezésnél.

A másik kérdőjel a küllemet illetően a fejen található gyöngyház berakás. Szépni szép, de olyan, mintha azért lenne oda rakva, hogy megmutassák, ők is tudnak a fejre szép berakást rakni, esztétikailag komoly élvezeti értékkel nem bír. Nincs az az érzésem, mint a Gibson Les Paul Custom fején található logónál, miszerint is meglátom, és az oda kell, mert nélküle nem lenne Gibson Les Paul Custom. A Framus Diablo Pro a gyöngyház berakásos logó nélkül is ugyanaz a hangszer lenne. De ez pusztán ilyen spirituális kérdés, ettől még nem szól rosszabbul a gitár, de még csak nem is kényelmetlenebb. (képet lásd feljebb a pálca takarólapjánál)

Volt itt még egy dolog, ami esztétikailag sem szép, és működés szempontjából sem szerencsés kivitelezés. Hátul, ugye a rúgókat egy fém lapra lehet akasztani, amiket két csavar tart, amik a testbe vannak hajtva. Az két csavar elég szélfútta módon áll ott. A híres neves német precizitás fényében nem is értem, hogy erre az apróságra miért nem figyeltek oda. Már csak a lebegő tremoló beállítása miatt is fontos lenne. Profi hangszerész komám beállította a gitárt ugyan, de a húrlábból adódó apróságok miatt nem garantálta, hogy tremoló használatkor nem fog irdatlanul elmenni a hangolás. Azt a bizonyos két csálén álló csavart leszámítva, ami negatívumot eddig felhoztam, azok mind olyanok, hogy ízlés kérdése, hisz’ nincs ronda nő, csak kevés alkohol. A lényeg viszont megvan: kényelmes, stabil, és nagyon jól szól. Merthogy profi hangszerész komám a csálén álló rugótartó lap csavarok ellenére is belőtte a gitárt úgy, hogy ne másszon el a hangolás tremolózáskor.

Webshop link

Framus Diablo Red

Framus Renegade Custom

Fehér, telecaster fazon, kőris test, 6 babás telecaster húrláb, 3 állású kapcsoló, hangerő, hangszín szabályzók. Jávor nyak, rózsafa fogólap. Seymour Duncan hangszedők, hátul egy sima (de mégse sima, mert zajtalan) telecaster szedő (STK-T3B), nyaknál egy mini humbucker (SM-1), tehát a gitár teljesen mentes mindenféle single-coil zajtól.

Extra: nem teljesen deszka gitár, hátul van kényelmi kivagdalás. 

Akusztikusan is, elektromosan is szeretjük ezt a hangszert. Noha vékonyabb nyaka van, mint a Diablo-nak, mégis rendkívül nyitott, fényben gazdag hangja van. Igazából egyértelműen jobban szól, mint a Diablo, elvégre egy Custom Shop hangszerről van szó, nem szériagitár. Az adott két hangszedő ebben a fakombinációban nagyon jól helyt áll. Méghogy a kőris gitárnak nem való rózsafa fogólap…ha ha. A hangszín poti jókor fog, jól fog. Először csak önmagában próbáltam, zenekar nélkül, egy 77es piros Marshall Super Bass 100 wattos fejen, egy öreg Laney ládával, amiben még a régi Goodmans hangszórók figyelnek.  És persze extra túlvezérlésnek/torzításnak, a Carl Martin Plexitone pedált használtam. Haver, minden szögből jól szól ez a gitár. Rendesen olyan hang, amilyennel azokon a lemezeken találkozunk, amiket oly sűrűn szoktunk hallgatni és telecaster szól. A mini humbucker azért nagy találmány, mert egy szerencsés átmenetet képvisel single-coil és humbucker hang között, és zajtalan. Karakteres, mint egy single-coil, de ugye teltebb hang. A két hangszedő együtt nagyon nagy jee, az a tipikus csilingelő hang, ami mindenre jó. És a hátsó hangszedő is hibátlan, rendesen jó érzés ACDC riffeket húzni rajta, nagyon megindul minden hangja, és kantrizni is nagyon, de nagyon vígan lehet. Twang, chicken-pickin’, farm tempó. Jellegzetesen az a hang, ami nemcsak a zenekaron, hanem még az erdőn is átlő. Hangilag nagyon nem tudom tovább cizellálni a mondandómat, mert nem kell, egészen egyszerűen jól szól ez a gitár. A telecastereknek általános betegsége szokott lenni, hogy bizonyos hangerőn és/vagy torzításon túl össze-vissza sipákol a hátsó hangszedő. A húrláb, azaz a nagy fémlap igencsak bezavar a hangszedő mágneses terének, ezért a gerjedés. Viszont csak ez a konstrukció hozza a jellegzetes telecaster csattogást. Na ezért van, hogy ma már egyre több gyártó csinál zajtalanított, azaz humbucker módra működő single-coil hangszedőket. Egyrészt nem zajos, másrészt nem gerjed. És a hangszóróba dugott, direkt gerjesztett hang is sokkal kezelhetőbb.

Igazából nem is tudnék mibe belekötni, mert lényegesen egyszerűbb felépítésű hangszer, mint a Diablo, és amije van, az jól van, akarom mondani, jól működik. De ezért szeretjük a telecaster típusú gitárokat, mert egyszerűek, mint a faék. A fejen nincs az a gyöngyház berakásos alakzat, jobban is néz ki nélküle. ’C’ profilú nyak, de sajnos vékonyka picit. Nekem a vékony ’C’ profil olyan, mintha papír lenne a kezemben nyak helyett. Az ’U’ vagy ’D’ alakú nyakprofilok szerencsésebb választások lehetnek, ha vékony nyakat akar az ember, hiszen nagyon nyakba kapaszkodós gitározásnál sokkal komfortosabb nyújtani, magyarán sokoldalúbb nyak. Valamint, a gitárosok többségénél úgy vettem észre, hogy nem szeretik, ha ’éles’ a nyak. Nem azért, mert elvágná az ember kezét, mert az abszurd feltételezés lenne, egyszerűen csak nem. De ettől még mindig úgy szól a gitár, mint a veszedelem. Viszont van a Rockforth-ban egy ikertesója a gitárnak, annak a gitárnak a nyakának van már úgymond válla, tehát úgy van profilozva a nyak, hogy van egy kis pereme a fogólap szélénél. Custom Shop, miért lenne tök egyforma a két soron kívül gyártott gitár. Majd elfelejtem: a test lakkozott, a nyak nem. Tehát a lakkozott balta jobban szól, mint a nem lakkozott. Erről ennyit. A lényeg a fa.

A Diablo Pro jó gitár, megállja a helyét minden helyzetben, életképes alternatíva a kategóriáján belül. A Renegade viszont szuper! Akinek tetszik a nyaka, az egy nagyon stabil, iszonyat jó hangszerrel lehet gazdagabb, ha megveszi. Szemem nem rebbenne, oda merném tenni akármilyen Fender, Suhr, vagy bármi mellé. Ja, és még egyszer, custom shop gitár, ebből a darabból össz-vissz kettő van a világon, azon belül kis hazánkban.

Webshop link:

Framus Renegade Custom